Már a fény sem őriz.

Lámpák világán

Nem visszhangoznak lépteim,

S már a nap sem éget.

Árnyékok között

Én már régen nem töröm a fényt

Megtört testemen

Átárad már minden.

Halott lépeim

Illatoznak szétszórt nyomaikon

Mint egy láztól elhullott

Elhervad virág.

Illékonyak a megszeppent (2x)

Drága percek is

Minden pillanatban úgy visznek

Magukkal engem is.

Szemeimre nem válaszolnak

A fásult tekintetek.

Én csak némán tüzeikben égek.

Szaporázott lépteimtől

Nem halad ez a világ

Nem forog tőlem a föld

És nem vagyok a te hibád

Minden létezőt

Megkeres és felmelegít a nap

Nekem még nem hozott hőt a virradat...

Álmos ablakok tükrén át

Nem hív a semmi már

Szavaimban nincs semmi más

Csak megsemmisült magány

Árassz magadba

Szórjad szét mit az ég belőlem lát

Had álmodjam csak egyszer azt

Hogy nem követtem el hibát...

Elapasztottad szavaim.

Megfosztottad őket értelmüktől,

S kezükbe merengést adtál.

Magukban árválkodnak

Elmém mélyén.

Vagy csak nem akarnak neked szólni.

Idegeimbe adrenalint fecskendeztél

Érintések, és

Megsúgott mondatok útján.

Kiszívhatatlan kígyóbántó méreg

Halálosabb egy elveszett éjszakánál.

Tekintetemtől elvetted a nézést.

Fények árján is csak téged látlak

Világok képeitől foszt meg

Egy pillanatnyi szelíd arcod.

Gondolataimat megcsonkítottad

Álnok gyilkológép a te ártatlanságod

Játék-e vagy sem

Hálójából el nem enged

Csak értetlen feszülök a falnak

Erőszakolom szavaimat e sorokba

Gyötröm gondolataim holnapokba

Másságokat préselek idegeim közé

Csak hogy érezhessem a világ illatát is

De az már felvette a te arcod.

Szemeimből elűzve

Mindent mit addig észlelt.

Világtalan lett tőled a világ.

Nélküled pedig sötéten bolyongnak

Értelmetlenné vált szende gondjaim.

(dal, tankcsapda-lopott könyvek című számának dallamára)

Belefeszült  az éjjel

Az elszáradt lelkeknek

Megkeresésébe

És bebörtönözésébe

Lassan felizzanak a lángok

A másik oldalra állok

Onnan csak suttyomba nézek

A többi felé, amíg elvérzek

Szaggatot a hangom

Megkondul a harangom

Felszívódik a ködben minden bánatom

Szájbarágom a sorsot

Az orrom alá tört borsot

Lassan fujja szanaszét a szél

De hozzám a végzet (úgyis) visszatér!

Elcsorbult szemekkel

Néznek a képek a mába

Kifakult emlékeket

Eszünk este vacsorára

Belefeszül az éjjel

Az elszáradt lelkekbe

Elmerülök  hát én is

Ebbe az összezavart tengerbe

Elmondták már százszor

Ha a fa tetetljre mászol

Onnan menedéket

Sas szemmel sem vadászol

A napnál égek én is

A tetőponton, mégis

Érzem egyszer tán

Véget ér ez az éj is

És akkor nem lesz többet félj!

Nem lesz többet fáj!

Nem lesz többet állj!

Nem lesz több határ

Csak egy eltemetett táj...(ahol minden érzés fáj)

Álomba nyúló kezek

Mancslenyomata

A bepárásodott ablakon.

Hasztalan kaparásszák

A túloldal délibábos

Tükreinek képmását.

Ablakokba nyíló

Igazságok özönlenek

A végtelen felé...

Szívükben bacilus

Szájukban fertőzött

Szómaradványok lógnak

Fonott hajuk

Tehetetlen csüng

A sárga fényű

Lámpaoszlop derekán.

Hideg érintések

Forgács ízű leheletek

Homályosítják el

A látóteret.

Alkarommal lendületből

Nyúlok az emlékem után

De azt eltünteti

Az utca szürke pora

Mint, ahogy azt általában

Az álmokat tenni szokás.

Eltüntetik.

Maradékokat lóbálnak

Az éhező elméknek

S a segítség legapróbb szikráját

Sem restek légben

Még gyúltában elfojtani.

Csak a tulaj meg ne lássa,

Széttépett levelek hamuszellemeit

Görgeti a szél.

Hagyjuk mosni

Mit fejünkre tölté

Az, ki előtt nem titok

Hogy rég nem él az

Ki a hétköznapok

Áramlataiban

Csukott szemmel jár.

Hullámzik, s balra jár

Az elcsépelt lélegzet

Torkodba mélyesztem

Az elpattant véreret

Dajkáló fogsorom

S szerteszét fogdosom

A gondolataid

Mert nem értem létedet.

Hallgasd csak csendesen

Az kéjes üvöltésemet

Eljáró időkkel

Járok keringőket

Nem látok semmi mást

Arany fogcsikorgatás

Ha fájhatna még

Had fájjon, kibírom én!

Csak lélegezz oly mélyen

Hogy a fal ne állítsa meg

Rágódj csak nyugtalan

Fetrengő tetteden

Számold a fokait

A végtelen lépcsőnek

Újonnan át

Mely ide elvezetett

S hagyd hogy elvigyen

Hogy belém temessen

Hogy el ne veszejtsen

Hogy enyém lehessen.

Érintés kételye

Volt e, létezett-e

Volt e jövő és jelen

Mire múltunk emlékezik

Szájamban illatod

Elvérzett testszagod

Itt hever még

Csak elmémben rejtezett

Reszketve fut végig

Az ideg a csigolyáim közt.

Hamis monitorfény

Feszíti szép pupilláim,

Amíg az arkangyal hamiskás

Énekét fülembe üvölti.

Ég a napmelegtől

Az elrepült, nehéz kő

Megtalálta a legelésző

Tikkadt bogárbandát

A pusztapusztító lapok köztében.

Résnyire nyitottuk

A Mennyország kapuját

De onnan csak foszlányok

Potyogtak alá

A megtermékenyítetlen földre.

S a ragyogásunkat tompító

Alkalmatlan életöröm

Kihullik kezeim közül.

Mint a patak habjain hullámzó

Édes fenyőillat, oly könnyen

Veszett oda, mit

Lelkem, lelkedbe vésett...

Kősziklában sem marad meg

Mindegyik évezred nyoma

Illékony ereidben

Miért várnám el

Hogy lángod tüze

Egy percnél is tovább égjen

Ha lelkünk együtt nem táncolhat.

Harsogva röhögj,

Ha majd befékezel a torlasznál

Szilánkosra törött csontjaid

Illesztem össze, a rekkenésben.

Tovatűnt érzelmeket

Rejteget az ágyhuzat.

Csendben elszállott lelkek

“Ottvoltmárnincs”

De ezt nem látták

Csak csukott szemek.

Halkan nyikorgó ajtó

Csendben szidja a lopakodót

Arcról lefolyó emlék

A sóhajjal kerigőzve

Csitítja ábrándba

A kis bűntelen bűnöst.

Ringatja a felső sarok

A tekintet huncut pillantását.

Vicsorgó lámpafény követte

Végig, féltékenyen

Az éjszakai utca utótáncát

Egy lehelettel teli

Rakoncátlan játék után.

Elhalt léptek

Megszűnő zaja.

Szemükre álom….

Bebábozódott gondolatok

Álmokban kelnek éltre.

Szendergő szavak

Ígéretek hamiskodnak

Csak egy látomás jegyében,

S a hajnalkodó napfény

Szívbe vési a játékos

Gondot, mivel két lélek ébred

Szende, pirongó arculattal…

Nyelvem hegyén a világgal

Görcsösen tekintek

A hangszigetelésbe.

hamvadozó almafák

Gyümölcsének maradékát

Marcangolják az égiek.

Nincs szükségünk cuclira*

Önellátóak lettünk

Az irrealitások tükrén át.

Utunkat piros lámpák jelzik

Megálljt!- t képtelenek parancsolni.

Egyik szememben irritáció,

Másikban heroinos mámor.

Infúzionáltuk az érzelmeinket.

Bekaphatja a világ

Egy nagy falásra az egészet.

Úgyis arra ébredek.

Falánkra éledek.

Törött perceken táncolnék.

Összefogdosnám

A nappalok minden gondolatát,

És ágyút fonnék...

Vagy szappanbuborékot.

Nincs is szebb annál

Ami eltűnik.

Nem tépkedi meg a lelket.

Hiányzó gondolatok

Az elfeledett sorokból.

Az éjszakáim kék foltjai...

Darabkákkal játszom.

Nem illesztem össze őket...

Megfeszíti az ereimet.

De összeállnak maguktól.

És csak tódul a csend

Szakadoznak az ízületek

Rángatóznak a képek...

Összeragadtak az emlékek,

S beágyazódtak a tudatba.

Acél buborék

Szélmamlos hitvallás.

Talán egyszer megtorpan

S lelohad a tömlöcöm.

Szobahőmérsékleten

Nehéz szeretni.

Árnyas tengervízben fürdik

Hajnal pír az arcokon

Kócos hajjal mászkál

A lázálom koldulni

Mígnem esténként kajánul

Teleszívja tüdejét

Az izzadt rémálmok

Vad tekinteteivel.

Présgépből gördül ki

A világ összes gondja

Fehér porrá zúzva.

Ártatlan tekintetek hiába

Keresik a tükörképüket

Arctalan világban

Nem ér semmit

A szemünk világító vaksága.

Amikor elkezded nem látni

A lidércek hörgó sírását

Akkor temetheted el

A boldogság múlandó szikráját.

Szájadban a szavak

Oldódnak a nyálban

És elvésznek a szervezet

Eszeveszett keringésében

A körhintán elfoglalták a falovat,

De a csengettyű

Már elkezdett szitkozódni.

Ideje, hogy leugorj

Vagy pöröghetsz együtt

A sok hamis kacajjal

Dolgokba temetem

A lepattanó napfényt.

Bolhaléptekkel slattyognak

A késői percek hazafelé.

Szemlátomást elveszett az energia

De legalábbis nem ő a hunyó

Ebben a játékban.

A sarkon határidő fordul be éppen

Még rakoncátlankodik egyet

A lopakodó időmaradékokkal

Csak hogy biztos

A sarokba lelje őket másnap.

Nem minden mosoly mond igazat

A mosoly, csak magának beszél.

Események sorozatában tévelyegve

Áramlok tovább a nehéz levegővel.

Még kóborolok én is

Amíg áment

Nem mondanak fejemre.

Harangokat kongat

Az álom fejünk felett.

Remegve bujkál még

A templom egere

A szentképek gyertyái körül.

Azok szemgolyói kifordulnak

Mert nem hisznek

A ékes szavak szónoklatában.

Talán ez az éj is véget akar érni

De a falióra sztrájkot képezvén

Nem fordul tova

Az éjfél csonka betűi felé.

Bárcsak ennyiből állna

Tönkre tenni az idő kerekét.

Nem rakom össze a mondataid

A Szóközök hiánya összezavar

Belegabalyodtam a zsinórjaimba

Csiklandozó illuziókba

Folytom a hajnali fényt.

Szagattottan szívom a füstöt

Azonos időközönként

Megfordul az óra járókeretével

Bevesz egy kifacsart barokkanyart

Pirongó arcok csöpp varázsa

Kettészakadt, bolyongó nappalok

Ringatják az álmokat

“tente baba, tente”

Pillanat ízű gyöngyszem a napfény

Kiszabadította a reggel a hajnalt

De az nem lát mást

Csak sarokban űlő, őrült sírást

Kacagna kéne mikor elérem a végét

De azt mondják a nagyok,

Sosem ez a lényeg

A falakra nézve

Rémálmaim nyoma

Érintésbe nyúlik.

Ne adjanak nekem

Ketté tört üveggolyót

Nem tartja meg

A ragasztó sem

(nem tapadnak a részek)

A szoba félszeg arca

Merevedetten néz vissza rám

Megfognám a gondolatot

Ha lenne kinyújtani való karom

De az álmokat még nem szabájozza

A mérőbe helyezett higganyfolyadék

Lázálmokkal tarkított

Teleizzadt selyem takaró

Számít- ez az, amit nem lát senki

Ha a tükörképemet eltakarom?

(Lázálmokkal tarkított

Teleizzadt selyemtakaró

Számít- e az, ha álmodom az álmot

S a rendszert egy sír alá elkaparom)

Arcomra száradt festék

Tegnap csókja.

Összegyűrt homlokomból

Emlékek ömlenek a párnára.

Álmaimat összekotyvasztotta

A semmi a valóssal.

Egy csipetnyi érzelem…

Borgőzös éjszaka

Lágy pír az arcon

Enyhe szégyenérzet

Az ajkon, s az ágyékon

Az ágyakon.

Magát takaró

Zokogó önbecsülés.

És kaján vihogás

A fogaim alatt.

Sajnálhatja az a

Bizonyos ÁLOM

Hogy elragadta

Az éjszaka csendje

Az paplan alól.

Sajnálhatja a már

Lassan kómába szenderedő

Pityergő becsület

Hogy nem nyalhatja le

A púdert orcámról.

Ezt az estét

Nem mossa le a víz.

Sem másféle kence

(sminkbe vésett pecsét...

Spirálba, alapozóba, ártatlanságba)

Röhöghet a kisördög

A mellkasomba bújva

Nem táncolok többé

Angyalokkal fényárban.

Inkább az est ejtette

Mézédes sebeim

Nyalogatom

Míg emléke izben fogan meg.

S kacagok a végzeten

Még akkor is

Ha rosszul osztott lapot.

Végtermékesített hamu.

A száraz életek

Utoló csepp maradéka

Szivárványos

Színárnyalatok

Illuzionálnak

Értelmet

A szürke reggelekbe.

Ugye lebomlik a lélek?

Nem kell nekünk

Megbocsájtás.

Csak kövek pattogjanak

A tűz körül

Elnémúló lángok

Kútgyűrűjébe zárva.

Kristálycukroztam

A keserű igazságok

S az kilökte magából

A partra vetett szálkás halak

Összes bánatát

A sors fintorával együtt

De nem kell nekünk

Megbocsájtás

Csak kövekk pattogjanak

A hegyvidék bordázott

Szerelmein.

Távolságok is érezhetnek

Hiányérzetet.

Ugye lebomlik a lélek?

Az  élénk színű

Szembogarak mélyén

Születnek a másnap

Szörnyetegei.

A reggel savanyú

Illatában úszva

Kap értelmet

Mindaz, mit a

A hajnal fénye

Csak hunyorítva látott.

Lopódzó álmokat

Huncut fényképeket

Elménkbe rejtve,

Ereinkbe vésve,

Lélegzetünkben elásva.

A féltve őrzött kincseink

Válság idején

Nem fedezik

Az értelmetlent.

Nem fedik be

Mezítelen lelkünk,

Nem ásnak nekünk

Sírgödröt sem.

Mi csak hisszük ezt,

Az elfeledett álmok

Ügyetlen hazugságait.

De mégis,

Kócos fejben

Kómából felkelve

Kap értelmet

Az összes addigi

Tegnap este.

Szabadon rakják életed

Legókockáit

Azok, akiket

Nem látnak a fények

Összeroppant idegek

Feszülnek neki

Az önmegtartóztatás

Hideg falának.

Közeleg a csöndesség órája.

A robbanás előtti

Felsőbbrendű némaság.

Aki rászabadította

A világra

A világot

Az álmodja meg

A rémálmokat

Mindenki fejével

Súlytalan buzdításokkal

Lappangnak köztünk

Az éjjszaka démonai.

Nyitott ajtók szegletében

Sután bámulnak

A bukott angyalok

Nem kenyrük a könyörület

Az immunis álmos éjjel

Rugalmas

Akár egy szappanbuborék

Rakódnak le

Az illékony percek

A meggyötört felhők

Elfáradt ölébe

Létrehozott világokban

Káprázatokat szítanak

Mialatt, a kameralencse tükrén át

Rendíthetetlenül

Álmodja bele mindenki

Rémeiket a hétfőkbe

Keddekbe, szerdákba

És szombatokba

A tekergő szálak közt

Eltűnnek a csomópontok.

Fetrengő retrótestek

Szilárd anyagában

Homályosul el végül

A részvétlen sajnálat

Forgathatatlan

Lélekjelenléte

Mikor hírtelen

Eltűnik az álom

És magára talál a lélek

Ébredt elemi állatpot.

Egy fájdalmas szakítás

Az álomvilág

Keserű hazugságaival

Szenet rágó igazságnak

Vetni alá magad

Mikor az éjjel rögös kórja alatt

Szétszakítod

Az idó törékeny molekuláit

Csak hogy téged

Ne ejtsen rabul.

Benned éled a test

S te lészen majd börtöne

Míg a gomolygó

Cigifüstöt éjjelek

Vadálattá nem nevelik

A mondat szenvedő alanyát

Tépett vérerekkel

Álldogálsz a névnapok hajnalán

S csak tűröd mit az élet

Reád bérbe ki adott

Boncolgatod a másodperceket

S várod, hogy jócimboránk

A csuklyás – bácsi

Elvigyen még egy utolsó táncra

Aztán adjon kezedbe nyalókát

S harsogjon vágtatva

Éjjnek a viharán

Börtönöd ajtaja felé

Derékszöges guggolás

Fásult ajakremegés

Amputált lélegzet….

Kezed érintései tetsteden

Nem hagynak nyomot

Sarokmenedék

Az idő lassu vonaglása a padlón

Csak mégjobban ontja

Belőled áradó

Érzelmek szagát

Testek súrolódnak

Kovácsolja őket a légtér

Merengő homály terjeng

Körülötted

De fuldoklásod hangzavar

Csak néma suttogás

Egy haldokló század peremén

S ha meg is fulladnál

Magadban

Nem érne többet az életed

Mert alapjában

Nincs értéke

Értéke csak a halálnak van

Szakadatlan zokogások

Kopogása a vészkijáratokon

A bőgés nem oldja ki

Gorrdiuszi csomóját

A létezés jellegtelen

Némaságának.

Fergetegekben visszhangzik

A magányos kiáltás

Lázálmos hangja.

Sikamlatok gyúlnak

Csonkig égett nézetek

Térdre rogytam

Amikor kibontottad

Az idő zsámolyát.

Szánakoztak még

A halva maradt ibolyák

A sziklába zárt lelkeken.

Kavarog a varogató

Érzelmeket marogató

Távolodó visszanéző.

Vándorutakba gabalyodva

Figyelmetlenkedünk

Egymást taposva

A kavalkádok ormótlan

Szférályában fuldokolva.

Harmat ízű lehelet

Az ajkamon.

Tova szállot igéret a magány

Mert hangok mindig lesznek

Nagy szikla a tengeren

Magányában áll csak ellen

Benne a sok alkotó

Belső bomlasztó

Szertefoszlik az energia

Elhagyatott testek maradéka

S odébb áll

Az első fény nevű utcalánnyal.

Rebbelis almák

Messze esnek fájuktól

A lehulló életek

S nem másznak vissza

Irgalmat kérve

A portól

Mert tüdejük hímsoviniszta

A lég pedig femina

Ravatalozzunk hát

Kedves testvérek

S tegyünk szájkosarat

A sírok ajkára

Vegyünk popcornt (ezt valószínüleg nem így írják...)

És dobáljuk vele egymást

Mint a nagy VH-ban

Tegyük értelmetlenné

Az értelmetlent újra

Szélesvásznon sírunk

Az elfeledett mákba

S kínunkban

Elfogyasztjuk a holnapunk

Összehúzzuk a teret

Préseljük a molekuláit

Szatirikus méretűre

Vágjuk meg a végtelent

S taszítsuk homályba a józanságot

Hogy bomlott elménk

Szédülhessen

Még pár roskadt másodpercig

Atomok gerjednek a számban

Nyálat termelek

S kihányom a lépem

Az alkotóimra

Sorozatgyártott angyalok

Futkároznak

Az utca himnuszában

Kergetik saját magukat

Mindenhol arculatok

Ámuldoznak a maguk sémáján

Mint kik élvezik

A semmi mámorát

Karnyújtások halk zaja

Tükörropogás

Centrifugaszégyen

Maghasadásos

Megbetegedések bűze

Virtualizált megváltók tömkelege

Kóvájog a rendszergazdák vírusirtóin

Szakmailag elcsépelt lelkek

Bábúhumanizmus

Digitális tükörszobában verődik össze

Az éjjel és az álom

Hogy holtrészegen sírjanak

A szabadság hullája felett

Nyugdíjjas életképek

Szlalomröffencs

Kis malac, kis malac...

Szólj ha rájössz ki kopog