Arcomra száradt festék

Tegnap csókja.

Összegyűrt homlokomból

Emlékek ömlenek a párnára.

Álmaimat összekotyvasztotta

A semmi a valóssal.

Egy csipetnyi érzelem…

Borgőzös éjszaka

Lágy pír az arcon

Enyhe szégyenérzet

Az ajkon, s az ágyékon

Az ágyakon.

Magát takaró

Zokogó önbecsülés.

És kaján vihogás

A fogaim alatt.

Sajnálhatja az a

Bizonyos ÁLOM

Hogy elragadta

Az éjszaka csendje

Az paplan alól.

Sajnálhatja a már

Lassan kómába szenderedő

Pityergő becsület

Hogy nem nyalhatja le

A púdert orcámról.

Ezt az estét

Nem mossa le a víz.

Sem másféle kence

(sminkbe vésett pecsét...

Spirálba, alapozóba, ártatlanságba)

Röhöghet a kisördög

A mellkasomba bújva

Nem táncolok többé

Angyalokkal fényárban.

Inkább az est ejtette

Mézédes sebeim

Nyalogatom

Míg emléke izben fogan meg.

S kacagok a végzeten

Még akkor is

Ha rosszul osztott lapot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.