Fergetegekben visszhangzik

A magányos kiáltás

Lázálmos hangja.

Sikamlatok gyúlnak

Csonkig égett nézetek

Térdre rogytam

Amikor kibontottad

Az idő zsámolyát.

Szánakoztak még

A halva maradt ibolyák

A sziklába zárt lelkeken.

Kavarog a varogató

Érzelmeket marogató

Távolodó visszanéző.

Vándorutakba gabalyodva

Figyelmetlenkedünk

Egymást taposva

A kavalkádok ormótlan

Szférályában fuldokolva.

Harmat ízű lehelet

Az ajkamon.

Tova szállot igéret a magány

Mert hangok mindig lesznek

Nagy szikla a tengeren

Magányában áll csak ellen

Benne a sok alkotó

Belső bomlasztó

Szertefoszlik az energia

Elhagyatott testek maradéka

S odébb áll

Az első fény nevű utcalánnyal.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.